IKT műhely - WEB2.0

Közösségi média: a gyerek lelkesedik érte, a közoktatás egyelőre nem kér belőleKözösségi média: a gyerek lelkesedik érte, a közoktatás egyelőre nem kér belőle
Internet, Facebook, blog, Iwiw – a gyerekek mindennapjainak része, ám a közoktatás egyelőre nem vesz tudomást arról, hogy a világ visszavonhatatlanul megváltozott. Évtizedes hagyományokkal készít fel a digitális korra. Lehetne másképp?

„Lájkoltad?”, „Milyen a videóm?”, „Kilőttem az üzenőfalra!”. Efféle kérdések és felkiáltások zuhognak ránk, ha iskolások közé keveredünk valamelyik villamoson. Az ifjabb generációk nyelve olykor érthetetlennek tetszik az idősebbek számára. A digitális kor szülöttei a számítógépek világában szocializálódnak, ám a közoktatás habozik reagálni a radikális változásokra.

„Arra vállalkoztam, hogy felemeljük a mélypontra süllyedt magyar oktatást olyan rendelkezésekkel, amelyek a magyar oktatásügy legnemesebb hagyományaiból táplálkoznak”, mondta lapunknak adott interjújában a frissen hivatalba lépett Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár. A tradíciók feltétlen tiszteletének hangsúlyozása alighanem kizárja az oktatás digitalizációját. (Már csak azért is, mert a kormányváltás előtti időszakban a konzervatív szakpolitikusok leginkább liberális kuruzslásként emlékeztek meg az újszerű eszközök – mint például a digitális tábla – tantermi felhasználásáról.)

Pedig a közismert toposz szerint a „netgenerációk” tagjai a számítógépek társaságában nőnek fel. Ugyanakkor Rab Árpád, az Információs Társadalom- és Trendkutató Központ kutatási igazgatója némiképp árnyalja a képet: „A fiatalok valóban sok időt töltenek a világhálón, ám korántsem tudatosan használják az online felületeket”. Leginkább kommunikációra és kapcsolatteremtésre rendezkednek be a monitor előtt, azaz a tudatos információszerzés, az ismeretlen források felkutatása semmiképpen sem élvez prioritást „gépezéskor”. Ám a szakember nem felejti el megemlíteni: a fiatalok csaknem száz százaléka eléri a világhálót, azaz otthon, az iskolában, a könyvtárban, esetleg az ismerőseinél hozzáfér az internethez.

Ennek ellenére Rab sokkal visszafogottabban fogalmaz a világhálóban rejlő oktatási potenciálokkal kapcsolatban, mint néhány kollégája. A teoretikusok egy része szerint ugyanis nincs más út a versenyképes tudás átadásához, mint a webes eszközök iskolai használata.

Közösségi média: a gyerek lelkesedik érte, a közoktatás egyelőre nem kér belőleA kutatók olyan digitális bennszülötteknek tekintik a gyerekeket, akik a közösségi médiában korábban elképzelhetetlen intenzitással kommunikálnak, ismerkednek, osztanak meg tartalmakat.

A tudósok abból indulnak ki, hogy az oktatás egyetlen kitörési pontja az lehet, ha képes alkalmazkodni ahhoz a felülethez, amelyet a fiatalok szívesen és gyakran használnak. Ingrid Paus-Hasebrink és munkatársai az International Journal of Media and Cultural Politics című folyóiratban publikálták tanulmányukat, amelyben a közösségi médiában föllelhető oktatási lehetőségeket elemzik.

Kiindulópontjuk szerint az elsődleges feladatok egyike a tanár szerepének megváltoztatása. Az oktatónak „tudásmenedzserré” kell válnia, mert a „kiapadhatatlan információforrás”-szerep már hitelét veszítette.

A diákok képesek a világháló segítségével az információk összegyűjtésére, ám a „trénernek” edzenie kell őket, hogy megtanulják a források kezelését, a problémák megoldásának különféle módjait.

A kutatók egy 2007-es osztrák kísérletre hívják fel a figyelmet: a tanulók az osztrák nemzeti parkokról dolgoztak ki szócikkeket a Wikipédia internetes lexikonra. Az oktatók egy közös blogon összegezték tapasztalataikat. A felmérések szerint a diákok döntő többsége nem csupán teljesítette a feladatot, de még élvezte is a munkát.

Nem csupán külhoni kutatók, de magyar szakemberek is dolgoztak már hasonló projekten. Az Infonia Alapítvány egy program keretében ugyancsak kutatta a web 2.0-s eszközök használatának lehetőségeit.

A dolgozat helyzetelemzése számos fontos részletre mutat rá. Arra például, hogy a kor valósága az, hogy a gyerekek telefonjaikkal fényképeket és videókat készítenek, és közvetlenül az internetre küldenek üzeneteket. A mindennapok is „elvárják” a digitális íráskészséget: az elektronikus kormányzás, a közüzemi szolgáltatók online ügyfélszolgálatai, az egyetemek internetes hallgatói információs központjai... A szerzők arra sem felejtik el felhívni a figyelmet, hogy a tankönyvek meglehetősen idejétmúlt médiumnak tetszenek akkor, amikor az interneten a Google Earth, a Maps, a keresőmotorok, a képgalériák, a videók és számos egyéb eszköz segíti az interaktív munkát. A papír képtelen felvenni a versenyt az újszerű alkalmazásokkal.

A kutatók külhoni kollégáikhoz hasonló következtetésre jutnak: az oktatás ebben a közegben tudásmenedzsmentté válik. Ennek nyomán a tanár nem lehet többé a tudás egyedüli forrása, trénerként kell működnie. Fel kell hívnia a figyelmet az információk igazságtartalmának relativitására, az ellenőrzés, a forráskritika fontosságára. Nem dramatikus monológot kell előadnia, hanem kérdeznie, irányítania, érvelnie, a problémákat a fókuszba állítania.

A lelkes konklúziókat csak részben osztja Rab Árpád: „Illúzió azt hinni, hogy az oktatási anyagok átültetése a web 2.0-s felületekre varázsszer”. A szakember szerint az online eszközöket használni kell, de csak bizonyos óratípusoknál, speciális helyzetekben. A komoly krízist megélő természettudományos oktatásnak például sokat segíthetnének az újszerű megoldások. „Mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem lehet mindent web 2.0-re lefordítani, és várni a megváltást”, mondja Rab, aki úgy véli: első lépésként a tanárokat kell meggyőzni arról, hogy másképpen kell dolgozniuk, mert a világ megváltozott.

Már csak azért is, mert azzal a szakemberek egyetértenek: a munkaerőpiacon föltűnő fiatalok tudása csak akkor versenyképes, ha képesek kezelni az interneten föllelhető információtengert. Akár egészen újszerű utakon is közel lehetne hozni a diákokhoz azokat a tananyagokat, amelyek idegenek tőlük. Rab felveti: „Gondoljunk csak bele: micsoda ötlet lenne egy énekórán feladatul adni a diákoknak, hogy egy Beethovendarabhoz készítsenek remixet. A gyerekek végre hozzányúlnának a magaskultúrához. Persze a tanár először nem örülne a kísérletnek, ám ha diákjai észreveszik, hogy hoppá, micsoda zene került a kezeik közé, akkor megváltozna a véleménye...”

A Rab Árpád fölvázolta szcenárió megvalósulása valószínűtlennek tetszik az oktatási kormányzat nyilatkozatainak fényében. Megkerestük a Nemzeti Erőforrás Minisztériumot azzal a kérdéssel, hogy a Nemzeti alaptantervben milyen szerepet szán a digitális kultúrának, valamint hogy tervezi-e a web 2.0-s eszközök alkalmazását az oktatásban. A tárcától azt a választ kaptuk, hogy a NAT felülvizsgálata még nem zárult le, konkrét döntés nem született. A szervezet másik felvetésünkre nem tudott még választ adni, mert a hivatalos álláspont csak „az informatikaoktatásban jártas pedagógusok, oktatók szakmai eszmecseréjét követően alakul majd ki”.

Persze a diákok többsége az iskolai digitális forradalom nélkül is megtanulja a világháló használatát, még ha nem is éppen az ideális formában. Csak éppen azok veszítenek megint, akik nem is álmodhatnak arról, hogy otthon netezhessenek. Őket csak a közoktatás készíthetné fel a digitális világ kihívásaira.

Már, ha akarná.

A cikk teljes terjedelemben itt olvasható nol.hu

***

Kapcsolódó cikkek:

Keresés a portálon


Főszerkesztő +Tarnavölgyi Gábor

 

Hozzászólás

Név:
E-mail cím:
Weblap:
Tárgy:
Hozzászólás: