IKT műhely - WEB2.0

Facebook regisztráció - tenni vagy nem tenni?Facebook regisztráció - tenni vagy nem tenni?

Lúzer az aki kimarad a Facebook regisztrációból? Veszítünk-e ha nem vagyunk fenn a Facebookon vagy más közösségi oldalon?...

Egyelőre eldönthetetlen, hogy a virtuális közösségek és ezek hatása a fiatalokra milyen irányba tolja el a társadalmat. Bauer Béla ifjúságszociológus ugyanakkor az MNO-nak elmondta: rendkívüli módon megváltoztak a kommunikációs szokások, a társadalmi átalakulás létező jelenség. Interjúnkból kiderül néhány dolog: a fiataloknak szegényedik a szókincse, egyre kevésbé élik meg a személyes kapcsolatokat. A kérdés az: regisztráljunk, vagy ne regisztráljunk? - Lippai Roland

Ma már sokkal könnyebb hozzáférni az internethez, mint akár csak egy évtizeddel korábban, napjainkra kialakult az úgynevezett social network is. Ez a típusú kapcsolatfelvételi lehetőség, e kapcsolatok megtartása és azok dinamikája milyen hatással van a fiatalokra? Igazak lehetnek-e azok a „rémhírek”, hogy minőségében inkább visszaveti az embereket és éles kontúrt lehet húzni, mondjuk a rendszerváltás előtt és az az után született fiatalok értékei között?

– A jelenlegi kommunikációs lehetőségekkel bíró világot lehetetlen összehasonlítani a korábbi évtizedekkel, hiszen a kapcsolatokat mindig a társadalmi környezet határozza meg. Amikor a hetvenes, nyolcvanas évek ifjúságáról beszélünk és megpróbáljuk összehasonlítani őket a mai fiatalokkal, azt az teszi lehetetlenné, hogy az említett évtizedekben felnőtt és szocializálódott fiatalság telefonon sem tudta elérni egymást, tehát személyes találkozások nélkül nem tudták tartani egymással a kapcsolatot. A virtuális kapcsolatrendszerekben valójában 2004–2005 után történt egyfajta robbanás.

Ennek milyen megnyilvánulásai voltak?

– A robbanás első eredménye az IWIW volt, most pedig a Facebook hódít a fiatalok között. Az előbbi is okozott egyfajta függőséget, ám ott a kommunikáció sokkal korlátozottabb volt, ugyanakkor arra törekedtek az emberek, hogy minél több kapcsolatot tüntessenek föl, minél inkább fontosnak tűnjenek. A virtualitás gyakorlatilag azt jelentette: az utcán nem is biztos, hogy megismerték egymást az „ismerősök”. A Facebook virtualitása gyakorlatilag egy folyamatos jelenlétet feltételez, s ezzel ki is merül a kapcsolattartás.

De miért? Ennek nincsen „életszaga”, nincsen mélysége.

– Mert úgy érzik a fiatalok, hogy ez az igazi kapcsolattartás. Holott csökken, korlátozódik a valós kapcsolatok rendszere. Nem ülnek le egymással beszélgetni. Amikor pedig leülnek, ott is az figyelhető meg – éppen a virtuális világhoz kapcsolódóan –, hogy eltűntek azok a közös élményekhez kapcsolódó témák, amelyek feltételezik, hogy különböző kulturális tereket is látogatnak, nem csak a virtuális tereket. Hiszen egy kulturális tér látogatása egy virtuális beszédtérben nem beszélhető meg, nem írható le és nem fejezhető ki. Azt, hogy ez a folyamat milyen irányba változik, egyelőre nem lehet megmondani, azt ugyanakkor már látjuk, hogy a különböző elit kulturális terek látogatóinak életkora folyamatosan növekszik. Vagyis a fiatalok alig jelennek meg ezekben a terekben.

E mögött milyen okok állhatnak?

– Ennek egyik oka az, hogy nem támasztanak egymás felé elvárásokat egy magasabb kommunikációt igényelve. Emellett csökken a szókészlet is, érzékelhetően kevesebb fogalommal dolgoznak a fiatalok, bár ezt nagyon nehéz megmérni. Csökken az elvont vélemények közlésének a fontossága is, hiszen nincsen mihez kapcsolni azokat, ugyanis nincsen szituáció, esemény, történés. Ez pedig tovább csökkenti annak az igényét, hogy a fiatalok irodalmi vagy zenei élményeket éljenek meg. Ilyen mértékben ez a folyamat magyar jelenségként fogható fel. Ha csak a múzeumokat nézzük: Magyarországon és Budapesten jóval kevesebb fiatalt lehet látni e helyeken, mint Európa számos más nagyvárosában.

A magyar társadalomra jellemző, hogy időnként felkap bizonyos dolgokat, divatossá teszi azokat. Most éppen a Facebook van soron. Ráadásul nem a helyzetből való „menekülés”, hanem a követés a jellemző. Úgy tűnik, hogy ez a mai fiatalság kevésbé lázadó, jobban elfogadja a szüleit. Kérdés, hogy ez minden szülő számára pozitív esemény-e, hiszen a mostani szülők jelentős része egy olyan korban cseperedett fel, amikor a lázadás a szülőkkel való szembenállást jelentette. Sokan ezt várnák a mostani fiataloktól is. Lehetséges, hogy bizonyos fiatalok számára a szülők elfogadása maga a lázadás. Az említett korosztály abból a térből tud kiindulni, amelyikben él: az iskolai, a családi vagy éppen a munkahelyi térből. Vagyis nincs más hely és lehetőség sem megszerezni, sem megosztani az információkat. Ez alapvetően változtat a kommunikáció összetettségén, elvonatkoztathatóságán.

Ha jól értem, így a fiatalok között kialakul egyfajta második valóság, ahol elegendő a csökkentett kommunikáció, a fejletlenebb szókincs, ahol nem kell bonyolult emberi szituációkban részt venni. De ez a jövőre kivetítve: ha ebbe szocializálódnak bele, majd később, amikor ki kell lépni a munkaerőpiacra, párt kell találni, akkor ez a kétfajta valóság hogyan képes együtt létezni? A „csökkentett mód” miképpen alkalmas élő emberi szituációkban való eligazodásra, ahol valódi érzelmeket kell közvetíteni?

– A felvetése teljesen jogos, ám ugyanakkor azt gondolom, ez nem biztos, hogy problémát fog okozni. Ma már a virtualitás felé mennek a munkahelyek is: például meg tudják tenni azt, hogy nem hogy nem tartanak fenn irodát, de nincs szükség emberek közötti kommunikációra sem. Ez a probléma lehetséges, hogy csak a 20. századi ember gondolatából fakad, a 21. században már nem jelent gondot. Én ennek inkább a továbbgondolását érzem problematikusnak. Tehát ha csökkenek ezek a szituációk, ha csökken a munkahelyi szocializáció jelentősége, akkor hol szocializálódhatnak az emberek, hol vállalhatnak felelősséget? Mi az, ami még rizikósabbá teszi az egymáshoz való viszonyt? A folyamat végén ott van-e az erőszak, vagy nincs rá lehetőség, mert nem is találkozunk egymással? Közben pedig a valós szituációban meg lehet érinteni a partnert, olyan nonverbális kommunikációval kell élni, aminek a begyakorlása mégiscsak olyan terekben történt meg eddig, ahol a virtualitás helyett a valós részvétel volt a fontos.

Mit tud mondani az említett kétféle valóságról?

– A kettős tudatról annyit, hogy az elmúlt 10-15 évben ez a fogalom jelentősen megváltozott. Korábban a kettős tudat inkább krónikus esetként merült fel az emberek tudatában, manapság ez már természetes állapot. Teljesen elfogadott: az egyén szülőként és mondjuk pedagógusként teljesen másképpen viselkedik. Az anonimitás az érdekes ebben a helyzetben: a vélemények fel nem vállalása ebben a virtuális térben még erősebb, hiszen gyakorlatilag nem köthetők a vélemények személyekhez. Valójában a felelősség elhárításának ezt a problematikáját érzem inkább fontosnak.

Ha már ez a nagy szabadság szóba került: minek lehet a tünete a mostanában a fiatalok között nagy divatnak örvendő önfényképezés? Hiányos öltözetben is akár.

– Ez valóban egy elharapódzott jelenség, a közösségi oldalakon 70-80 fotót is kitesznek olykor. De hogy pontosan mit jelent ez? Erre nem tudok válaszolni. Tandorit némiképpen megidézve: „lefényképezkedünk, hogy mindörökre meglegyünk”. A fényképezés bonyolultságától mára egészen odáig jutottunk, hogy semmit nem kell előhívni, hiszen minden megoldható digitálisan – ezzel maga a mindörökké meglét fogalma szűnt meg. Hiszen ahogy létrehozható, úgy meg is szüntethető a fotó. Ezt egy új jelenségnek tartom abban az értelemben, hogy nem köthető még hozzá olyan tudatrész, hogy miről is szól ez a folyamatos önfényképezés. Ez is inkább a virtualitáshoz köthető, mert valamiképpen látszani kell. Eddig tükröződtünk a kommunikációnkban, a valóságban, de ez a virtualitásban nem működik. A Facebook ilyen értelemben nagyon érdekes: szemérmes és szemérmetlen fotók is megtalálhatók.

Ön vezeti az ifjúságkutatásokat, amelyeknek eredményei négyévente jelennek meg. Felfigyeltek például arra, hogy a barátság fogalma – amelyet amúgy igen nehéz meghatározni – miképpen változott a fiatalok körében az elmúlt évtizedekben? Mik azok a tényezők, amelyek most úgymond barátokká kovácsolnak embereket?

– Ez hagyományos survey kérdőívekkel nem mérhető, de fókuszcsoportos méréssel valamennyire azért körbejárható a dolog. Az ifjúságkutatás egyik nagy problémája éppen az, hogy egy előző generáció kérdez egy következőt. Vagyis olyan fogalomrendszerekkel kérdezünk vissza, amit a másik generáció nem ért, mert nem is rendelkezik vele. A barátság pontosan az a terület, amelyhez egészen más élmények kötődnek abból az időből, amikor nem volt még virtualitás, mint amikor már igen. Vagyis ennek a mérése és maga a rákérdezés módszertani probléma, másrészt pedig fölveti a fogalom változásának a kérdését is. Tisztességgel erre egyelőre nem lehet választ adni.

E hálózatok használata összességében inkább pozitív, vagy negatív jelenség, a hozadékaival összetartja, vagy éppen szétfeszíti a társadalom kereteit? Egyáltalán megválaszolható ez?

– Minden ilyen kérdés azért merül fel, mert más korban szocializálódtunk. Az én nagymamám megnézte azt, hogy van-e valaki hátul a tévében, pedig húsz éve volt arra, hogy hozzászokjon. Folyamatos átalakulásban van a családon belüli és az egymás közötti kommunikáció is. Ám hogy ez rontotta-e vagy javította a társadalmat, nagyon nehéz megállapítani, hiszen nagyon bonyolult, összefüggő rendszerről van szó. Átalakítja a társadalmat.

Bizonyos csoportok alkalmazkodnak életkor és státusz szerint, bizonyos csoportoknak pedig ez nem megy. Vezető csoportok nyilvánítanak véleményt elmaradott csoportokról. Volt olyan időszak is, amikor úgy éreztük, hogy a legnagyobb ellenség a tévé, s akkor alternatív gondolkodású emberek nem vittek haza televíziót, s így nevelik a gyereküket is. Aztán az óvoda végén, általános iskola elején kiderült: a gyerekek témáinak nagy része – 80 százalékban – a tévéhez kapcsolódik és az ettől „megfosztott” gyerekek hátrányba kerültek.

Egy társadalmi trenddel szembefordulni lehet, ám annak is megvannak a következményei. A társadalom elméletileg nem következmények nélküli folyamat, hanem egymással összefüggő eseménysor.

Ezek szerint aki nincs fenn például a Facebookon, az lemarad, kimarad és lúzer?

– Aki nincs fenn, az lemarad, kimarad és lúzer. „– Írtam fel a Facebookra, nem nézted? – Nem.” Akkor miről is beszélünk? Ez jelenti az odatartozást. Az én generációmnál az volt a lúzer, aki nem olvasott Mozgó Világot. Most az számít annak, aki nincs fenn a Facebookon. Vagyis ott kell lenni, jelen lenni. Nem is foglalkoznak azzal, hogy megismerik-e egymást az utcán. De úgy tűnik, ez nem is fontos.

A cikk teljes terjedelemben itt olvasható mno.hu

***

Kapcsolódó cikkek:

Keresés a portálon


Főszerkesztő +Tarnavölgyi Gábor

Hozzászólás

Név:
E-mail cím:
Weblap:
Tárgy:
Hozzászólás: